Generatív Tanácsadó Iroda | Egy név – két arc
558
page,page-id-558,page-template,page-template-full_width,page-template-full_width-php,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1300,footer_responsive_adv,qode-theme-ver-10.0,wpb-js-composer js-comp-ver-5.0,vc_responsive

Egy név – két arc

Egy név – két arc – száz év
– az olvasóhoz –

A költő neve: Bene János. Pontosabban minkét költőé ez. Az apa hatvan éves, a fiú negyven. Ha összeadjuk, egy évszázadot írtak meg ketten, hasonló érzésvilágban, időnként egymás sorsának elemeit újraélve. Idejük részben átfedi egymást, mégis másfajta világban, másik időben szólnak a versek.
Két arc: egy idősebb és egy fiatalabb. Hasonlítanak egymásra, nemcsak külsőleg. Leginkább talán abban, hogy mindkettőjüket gyötri a kibeszélés kényszere: írni kell, kimondani, világgá kiáltani, önmaguk és mások kedvére, örömére, bánatára. Mintha hinnének a szavak teremtő erejében, az ősi varázslatban, hogy amit kimondunk, az él, megvalósul és megmarad.  Száz férfivers – szerelemről, erotikáról, magányról, csalódásról, gyönyörről és veszteségről. Versről versre vergődik mindkét lélek mélység és magasság között, csak a hangjuk más.

versek1
versek2

Az apa álmodik, rajong, csak érzékelteti a történéseket, vágya intenzív képekben tárul fel, de semmit nem mond ki, csak tapintjuk az élményt:” Sok est leszállt, /éltünk ezernyi színes éjszakát, / ismertem már a szád, / s tested minden édes hajlatát, /tudtam, csókomra hol, miért remeg” (Meditáció).  Az összeolvadás romantikus élménye így is megperzsel: “Fények úsztak a szobában, s e lázas ragyogásban, / győzve és legyőzetve, / összefonódtunk egy furcsa fénykavalkádban,”… “Tűzszínű lángot zengett csengve a kalapács,/ s a vén kovács kinyitva tenyerét, / lángokba borította a kis szobát” (Az első éjszakánk).
A fiú nevén nevezi a dolgokat, – félre az eufemizmusokkal! És mégsem sért a szókimondás, sem ízlés, sem esztétikum meg nem bicsaklik egy percre sem, a sorokból sütő forró vágy egy pillanat alatt nyakon önti és lemossa az álszemérmet. Dühében mondja ki, szerelmében, vagy fájdalmában? Ki tudja… Harcol érte, vele…

“Nem létezik szó egyik végletre sem. A keserűen édes, a humorosan mérges, a felhőtlenül komor, sem a gazdag nyomor, nem fedi, mi ilyenkor valóság. Belém eszi magát, mint a kórság. Nem kell ez nekem, miközben megőrülök érte.” (Szeretkezéseink margójára). Versbeszéd – így nevezi. De annál több: vádbeszéd és védőbeszéd egyszerre.

A világ nem érti, mit szeretnének adni. “Új tájak, új városok, új hitek,/ idegenből baráttá váló emberek,”… “s lám csak néznek: / nem értenek / sem engem, / sem téged / az emberek.” (Nem értenek az emberek). Így ír az apa. A fiú kételyeiben azonos érzés cseng vissza: “Vajon úszom még, vagy már engem is figyelnek? / Magam döntök, vagy már rég eladtak, kimértek kilókban? (Hoppsza-hopp) “…nincs oly valuta, melyért eladható,” – fogalmazza meg az ifjú, “Uram bocsásd meg szegény szolgádnak, / hogy keze ellenedre tollat fogni mert” – könyörög az apa. A világ nem érti.

Talán ez is forrása a már-már dühnek mondható sodró erőnek, amely süt verseikből. Ám ez nem a harag fekete, hanem a szenvedély vörös dühe: mindent megélni, olyan intenzitással, amely eléget, ugyanakkor újjászül tisztítótűzként.
Visszafogott érzéki romantika, és néha őrjöngő, vad szenvedély ugyanarról a tőről fakad. Egyik szemérmes, könyörgő férfivágy, a másik vad, követelőző. Az idősebbik így kesereg: “Koromfeketén /piros lángjaim hiába szórtam, / magam termését magtárba hordtam,/ s lassan megtanultam: a költő magában él / fehéren – feketén”  (Fehéren – feketén). A fiú magánya sem könnyebb: “Zenékben feloldódni képes, tisztán énekelni képtelen vagyok,/ kilenc nap múlva harmincöt éves fiatalember, / egy félidős halott.” (Születésnapomra)

Az eltávozott Anya és Asszony arcát apa és fiú is felidézi. “Jöjj ma vagy holnap, legyek bárhol, bárkivel, / tied vagyok, mint ember, ki bármikor nőt  / még szeretett, szeretni fog vagy tud, / nélküled nem létezem sohasem!” ( A szökevény) A szerelmét sirató férfi szavaira válaszol az anyját gyászoló fiú: “Köszönöm, hogy veled tölthettem el utolsó kétszáz napod, / foghattam a fejed haláltusád közben”…. “mutass be a halálnak./ Szeretnék olyan lenni, mint Te: tiszta és fehér.” (Anyukám!)

Egy név, két arc. Két lélek, egymás folytatása, együtt rohannak, mint alak és árnyék – mindkettő alak, és mindkettő árnyék egyszerre. Boldog – keserű, megrendítő élmény olvasni őket, látni őket, másként mint a mindennapokban, verseik ünneplőjébe öltözve velük szaladni az időben. Száz évig.